Nem gondoltam volna, hogy nyugdíj előtt egy évvel kaphatok még egy ilyen ajándékot a sporttól, a kézilabdázástól. Ezért a pillanatért érdemes volt élni. Két NB I-es, VESZPRÉMI férfi kézilabda csapat játssza a Magyar Kupa döntőjét. Egy fiatal magyar együttes, egy kisebb Európa-válogatottal. Veszprémiként, sportkedvelőként, lokálpatriótaként adhat-e a sors még hasonló élményt? Nem hinném. Ezért zúgjatok veszprémi harangok! A sporttörténeti pillanat, maga a csoda, megvalósult.
Az egyik együtteshez, a Telekom Veszprémhez a negyvenötből harminckilenc évig haza jártam, otthon voltam, hiszen az első labdapattintástól ott lehettem az „elköltözésemig.” És a másikat is láthattam megszületni, amely Éles Kézilabda-iskola (ÉKI) néven írta be a nevét az egyetemes magyar kézilabda és Veszprém sporttörténetébe, hiszen érmet nyertek, az már biztos. Valószínű ezüstöt, mert két napon belül, nem létezhet két csoda. A magyar fiatalok életük meccsét játszották az elődöntőben. És amiért hat évesen elindultak, most célba értek. Lehet, hogy külön-külön valamikor nyernek majd aranyérmet is, de így, együtt már biztosan nem.
És amikor a Telekom Veszprém szurkolói az Audi Arénába érkezve, felállva, tapsolták a hatalmas bravúrt elérő kistestvért, és újra felcsendült a régi nóta, hogy „Éles Józsi a legnagyobb király”, úgy gondoltam, lelkünk összeért. Igen, elkentem az arcomon egy könnycseppet.
Mert ez az összecsapás, nem csak egy elődöntő volt, nem csak egy Fejér-B.Á.L. Veszprém – Budakalász csata volt, de Csoknyai István – Éles József kispados ütközete is. A két harcostárs, akik egyszerre érkeztek Veszprémbe, együtt nyertek tíz-tíz bajnoki és Magyar Kupa aranyat, emelték magasba a Kupagyőztesek Európa Kupáját. „Csoki” a Füreddel, Józsi a Gyöngyössel már nyert már bronzmedált a hazai kupában, edzőként. De ezüstje még egyiküknek sem volt ebben a rangos sorozatban. Most már igen.
Harminchárom éve ismerem őket. Bejártam velük autóbuszon az országot tizenöt éven át. Európa számos nagy csarnokában küzdöttek váll-vállvetve klub csapatukért, a nemzeti együttesért. Igazi harcosok voltak a pályán. Gyűlöltek veszíteni. Ez volt a sikerük igazi titka. Nagy dumások, tréfa csinálók. Éles Józsi a légörvényben lévő repülőn rázta a székem támláját, hogy még jobban tele legyen a gatya. Csoknyai Pista többször jelezte nekem, hogy fogalmam sincs erről a szép játékról. Ezért szalvétatartókkal, sótartókkal, kávés poharakkal, üdítős üvegekkel modellezte a követendő taktikát. Egymás elleni játék közben láttam őket csúnyán csalni, teniszben, lábtengóban, kártyában, csocsóban. Már a Hold és a csillagok is világítottak, de még mindig gyötörték egymást a strand flaszterjén. Aztán nagy nevetésekkel leöblítették az aktuális eredményt.
És most a fair-play szellemében Csoknyai István kimondta, ami jár a győztes ellenfélnek, a barátnak és fiatal csapatának: jobbak voltak, gratulálok…
Elképesztő élmény és érzés volt látni azt a boldogságot, ami tükröződött a veszprémi győztesek arcán és az őket elkísérő szülők, hozzátartozók, éljenző szurkolók tekintetén. Edzőjük is úgy örült, táncolt, tapsolt, mint játékos korában. Éles-fiúk! Igen, ez egy kifogástalan alkotás volt, a mai, veszprémi, házi gála döntő előtt. Köszönjük!…
/Donát Tamás/